Franciaország nárcisztikus bukása - Tényleg a polgárháború küszöbén áll az ország? Szélsőséges iszlamizmus, migráció és demográfia - Az UNHERD cikke

Franciaország nárcisztikus bukása - Tényleg a polgárháború küszöbén áll az ország?
Szélsőséges iszlamizmus, migráció és demográfia - Az Unherd cikkét teljes egészében lefordítottam számotokra. (VilagHelyzete)

Miért pont Franciaország? Miért Franciaország és nem bármely más európai ország, amikor a többiek többé-kevésbé hasonló helyzetben vannak és néha még rosszabban is?

Akár az elején is bevallhatom, hogy nincs megoldásom erre a rejtélyre (annak ellenére, hogy jól ismerem Franciaországot, és francia vagyok). Megpróbálom elkerülni, hogy a "nemzetek pszichológiájának" zavaros fogalmaiba tévedjek; de ez nehéz lesz.

Az iszlamista terrorizmus szempontjából igaz, hogy egy ideig Franciaország különösen az Isis célpontja volt, utóbbiak ugyanis azt hitték (nem alaptalanul), hogy Franciaország támadta meg őket a szíriai és iraki beavatkozással.

De azok az idők már mögöttünk vannak és ha az elmúlt évtizedeket nézzük, akkor azt látjuk, hogy Nagy-Britannia, Spanyolország, Belgium és kisebb mértékben Németország is gyilkos terrortámadások áldozata lett. Valójában nehéz lenne olyan országot találni a világon, amelyet megkímélt az iszlamista erőszak.

A bűnözés és az erőszak, akár kapcsolódik a kábítószerhez, akár nem, valóban nagyobb pusztítást végez Franciaországban, mint más európai országokban? Fogalmam sincs, de egy kicsit meglepne; ha ez lenne a helyzet, a francia újságírók nem mulasztanák el hangsúlyozni.

Franciaországban az önostorozásnak van egy homályos és széles körben elterjedt hangulata - valami, ami úgy lóg a levegőben, mint egy gáz. Bárki, aki Franciaországba látogat és televíziót néz, nem tud nem megdöbbenni a műsorvezetők, újságírók, közgazdászok, szociológusok és különféle szakemberek megszállottságán: műsoridejük nagy részét azzal töltik, hogy Franciaországot más európai országokkal hasonlítják össze, mindig azzal a céllal, hogy Franciaországot lekicsinyeljék.

Általában elegendő Németországra mutogatni; de néha Németország nem áll olyan jól, így Skandináviára, Hollandiára és ritkábban Nagy-Britanniára hivatkoznak. Bármi legyen is a téma, természetesen mindig lehet felfedezni egy országot, amelyik fölöttünk áll; de a mazochizmusban való ilyen szélsőséges gyönyörködés meglepő.
Ez csak egy részlet. 

Ennél sokkal fontosabb téma, mivel nemcsak a hanyatlás tünete, hanem maga a hanyatlás - a hanyatlás a maga lényegében: természetesen a demográfia.

Nemrégiben politikusok és kommentátorok megdöbbenéssel értesültek arról, hogy a "szintetikus termékenységi index" (azaz az egy nőre jutó gyermekek száma) Franciaországban 1,8 -ra csökkent.

Egy ilyen szám a dél-európai országok számára álomszerű lenne: Olaszország, Spanyolország, Portugália és Görögország számára, ahol ez az arányszám 1,3
Még rosszabb a helyzet Ázsiában, a világ technológiailag fejlett, távol eső, de általánosan csodált részein. Szingapúrban és Tajvanon az arány 1,2.

Dél-Koreában csak 1,1. Ez az ország 2050-re lakosságának tizedét veszítheti el; ha ez így folytatódik, csak egyetlen esélye lesz a túlélésre: Észak-Korea annektálása, amely 1,9-es értékkel rendelkezik. Csak vicceltem, tényleg csak vicceltem.

Az 1,4-es rátával a japánok szinte csak kapkodják a fejüket, ami meglepő, hiszen a legszórakoztatóbb hírek a csökkenő születési rátáról jellemzően Japánból érkeznek.
Ezek a hírek annyira őrültségnek hangzanak, hogy habozna az ember megismételni őket (de a valószínűtlen sajnos néha igaz):

Úgy tűnik, Japánban olyan sok az idős ember, hogy már nem lehet őket elhelyezni, így kénytelenek a törvényt megszegve börtönben szállást találni nekik.

A japán kormánynak állítólag pornográf videókat kell sugároznia főműsoridőben a közszolgálati televízióban, hogy a japán párok szexuális étvágyát serkentse.

Franciaországban nyilvánvaló, hogy nem süllyedtünk le egészen erre a szintre, legalábbis nem teljesen. Az igazság az, hogy a hanyatlás gondolatának francia megszállottsága korántsem új keletű. Jean-Jacques Rousseau állítja valahol (vagy Voltaire? Túl lusta vagyok megnézni; ezeket a szerzőket unalmas olvasni. Mindenesetre a kettő közül az egyik), hogy előbb-utóbb - "a dolog biztos": a kínaiak rabszolgasorba fognak taszítani minket.

Franciaország néha azokra a hipochonder öregemberekre emlékeztet, akik folyton panaszkodnak az egészségükre; azokra, akik állandóan azt hajtogatják, hogy ezúttal tényleg fél lábbal a sírban vannak. Az emberek általában szarkasztikusan reagálnak:

"Nézd csak, a végén még mindannyiunkat eltemet."

Az Amerikai Egyesült Államok ezzel szemben úgy tűnik, hogy az optimizmust lételvvé emelte. Kétségbe lehet vonni ennek a hozzáállásnak a megalapozottságát.

Amikor Joe Biden azt állítja, hogy "Amerika ismét készen áll arra, hogy vezesse a világot" (itt is túl lusta vagyok megtalálni a pontos idézetet; Biden még Voltaire-nél is unalmasabb), ezt azonnal úgy értelmezem, hogy:

Amerika nem fog sokáig várni egy új háborúra;

Mint mindig, most is úgy fogja végezni, mint egy darab szar;
Rengeteg pénzt fog elpazarolni, miközben felerősíti a szinte általános utálatot, amelynek célpontja; ez lehetővé teszi Kínának, hogy megerősítse a pozícióit.

Nem, valójában nem "francia öngyilkosságról" van szó - hogy Eric Zemmour könyvének címét idézzem -, hanem nyugati öngyilkosságról, vagy inkább a modernitás öngyilkosságáról, hiszen az ázsiai országokat sem kíméli. Ami sajátosan, autentikusan francia, az ennek az öngyilkosságnak a tudatosítása. De ha egy pillanatra félretesszük Franciaország sajátos esetét (és tényleg bölcs dolog lenne ezt megtenni), a következtetés kristálytiszta lesz: annak, amit haladásnak nevezünk (minden szinten, gazdasági, politikai, tudományos, technológiai szinten), elkerülhetetlen következménye az önpusztítás.

Az ázsiai országok a bevándorlás minden formájának elutasításával az egyszerű öngyilkosságot választották, komplikációk és zavarok nélkül. Dél-Európa országai ugyanebben a helyzetben vannak, bár kérdéses, hogy tudatosan választották-e ezt a helyzetet. Olaszországban, Spanyolországban és Görögországban ugyan landolnak migránsok - de csak átutazóban, anélkül, hogy segítenének a demográfiai egyensúly rendezésében, noha ezeknek az országoknak a nők gyakran igen kívánatosak. Nem, a migránsokat ellenállhatatlanul vonzzák a legnagyobb és legzsírosabb sajtok, Észak-Európa országai.

Mellékesen meg kell említenem a baloldali/progresszív/humanista véleményt: nem öngyilkossággal, hanem megújulással állunk szemben. Az etnikai összetétel ugyan módosul, de a lényeget tekintve minden más változatlan marad: a köztársaságunk (vagy inkább Európában leginkább a monarchiánk), a kultúránk, az értékeink, a "jogállamiságunk", minden ilyesmi. Néha hallom, hogy ezt a véleményt megvédik (bár egyre ritkábban).

A franciák 45%-a, akik viszont a közelgő polgárháborúban hisznek, segít megmutatni (és ez szinte édes), hogy Franciaország továbbra is a károgók nemzete.

Két fél kell a háborúhoz. A franciák fegyvert fognak fogni vallásuk védelmében?

Már jó ideje nincs vallásuk; és egyébként is, a korábbi vallásuk az a fajta, ahol az ember a torkát ajánlja fel a mészáros pengéjének.

Akkor ez egy háború lenne, hogy megvédik a kultúrájukat, az életmódjukat, az értékrendjüket? Pontosan miről is beszélünk? És ha feltételezzük, hogy létezik, érdemes-e harcolni érte? Van-e a "civilizációnknak" még valamije, amire büszke lehet?

Európa számomra válaszúthoz érkezett.
Pascal olvasása sokat segít: de hozzá hasonlóan én is úgy látom, hogy "két dologra van csak okom: kételyre és az aggodalomra". 

Fordította és szerkesztette: SBG Buddha - VilagHelyzete

Forrás: Unherd