A CNN által is az év újságírójaként tüntetették ki, de kiderült, hogy csak kitalálta, amikről írt a Der Spiegel újságírója - Fake News botrány

Saját lapja, a Der Spiegel tárta fel és hozta nyilvánosságra Claas Relotius botrányát.

Történetének legnehezebb napjait éli át Németország és Európa egyik legnagyobb hírmagazinja, a Der Spiegel, miután kiderült, hogy egy megbecsült és többszörösen díjazott – 2014-ben a CNN által is az év újságírójaként kitüntetett – munkatársuk, Claas Relotius cikkeinek jelentős része valótlan. A lap maga tárta fel, és hozta nyilvánosságra az ügyet, amelynek kivizsgálására bizottságot hozott létre.

Az elmúlt években több cikkében és riportjában is összevissza hazudozott, soha el nem hangzott mondatokat idézett és olyan informátorokra, riportalanyokra hivatkozott, akikkel nem is beszélt.

A hírhamisító Relotius számos alkalommal írt a migrációról, hazug, könnyfakasztó, szirupos riportjaiban a migránsok mellett érzékenyített, egyebek mellett arról is írt, hogy a szüleiket a háborúban elveszítő szír gyerekek jóságos Angela Merkelről és német életről álmodnak.

Claas Relotius: Er hat sein Talent missbraucht https://t.co/W7htj1oOJQ pic.twitter.com/KtZAsHwMOZ
— WELT (@welt) 2018. december 19.

Az esetről beszámoló, hosszú cikkben a Der Spiegel azt írja:
különösen fájdalmas számukra, hogy a 33 éves Relotius ki tudta kerülni azt az évtizedek alatt felépített rendszert, ami a hetilap hitelességét biztosította. Akik belépnek a szerkesztőség székhelyére, azok a lapalapító, Rudolf Augstein jelmondatával találják szembe magukat: „Sagen, was ist” (Mondd, ami van).

Ez nem dekoráció, hanem a lap küldetése

– szögezik le.

1949-ben megfogalmazott statútumukban az szerepel, hogy minden ténynek, információnak, ami a lapban megjelenik, tökéletesen pontosnak kell lennie, a Der Spiegel nem engedheti meg magának, hogy helyesbíteni kelljen a benne leírtakat.

Jaegers grenzen

Claas Relotiust még három hete is színpadra szólították Berlinben, hogy átvegye a német újságírók idei díját az év legjobb riportjáért. Rajta kívül akkor még senki nem tudta, hogy a szíriai fiúról szóló írásban szereplő embereket, helyszíneket és idézeteket ő találta ki.

A fiatal újságíró azonban nem ezen, hanem a „Jaegers grenzen” (Jaeger határa) című cikken csúszott el. Ezen egy munkatársával, Juan Morenóval közösen dolgozott: Relotius az amerikai-mexikói határ északi, Moreno a déli oldalára utazott. A munka során nézeteltérések lettek köztük, ezért nem is vették különösebben komolyan a lapnál, amikor Moreno azzal állt elő, hogy egyes apró részletek nem felelnek meg a valóságnak.

Relotius nagy erőfeszítéseket tett, hogy hatástalanítsa Moreno bizonyítékait, de egyre nagyobb bajban volt, miután kiderült, hogy amikor egy, a határt vigyázó polgárőrcsoporttal töltött napjairól ír, nagyon emlékeztet egy korábban megjelent, Shane Bauer által a Mother Jones-ba írt cikkel. Emellett Relotius cikkében szerepel egy álcaruhás férfi fényképe, akit Chris Jaegernek hívnak – ugyanez a fotó viszont 2016-ban megjelent a New York Times-ban is, Chris Maloof névvel.

Moreno a cikk megjelenése előtt megnézte a fényképekkel betördelt szöveget. Az egyik képen Tim Foley, a polgárőrök vezetője látható, akinek a neve nem szerepel a szövegben. Morenónak az is feltűnt, hogy Relotius hangsúlyozta, a polgárőrök nem akarták, hogy fotózzák vagy filmezzék őket. Pedig Foley nagyon is keresi a nyilvánosságot, egy díjnyertes dokumentumfilmben is szerepelt, és részben azzal keresi a kenyerét, hogy újságírókat és turistákat kalauzol a határon, pénzért.

Moreno a lap tényellenőrző részlegével és feletteseivel is megosztotta kételyeit, de előbbivel arra jutottak, nincs oka annak, hogy szándékos félrevezetést feltételezzenek, és annak se, hogy visszavonják a cikket. Az utóbbi esetben a rovatvezető azt kérte Morenótól, hogy foglalja írásba kételyeit, majd ezekkel a kérdésekkel szembesítették Relotiust, aki olyan ügyesen kivágta magát, hogy Moreno tűnt bajkeverőnek.

Ezután Moreno egy amerikai munkáját használta fel arra, hogy bizonyítékot gyűjtsön Relotius ellen, és még inkább a saját védelmében, ugyanis nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy egy olyan cikkben szerepeljen a neve, amelynek sok eleme valótlan.

Amikor a bokszolóról, Floyd Mayweatherről készülő cikkéhez gyűjtött anyagot, fotós kollégájával és barátjával elutazott az arizonai Arivacába is. Itt megkeresték Foleyt, aki kétszáz dollárért volt hajlandó velük beszélni. Videóra vették, ahogy Moreno megmutatja Relotius fotóját Foleynak, aki azt mondja,

soha nem látta ezt az embert.

Ez a jelenet néhány nappal később Malooffal is megismétlődött: a Spiegel cikkében Chris Jaegerként szerepeltetett férfi az igazolványát is megmutatta, rajta az igazi nevével. Ráadásul róla azt írta Relotius, hogy a két karjára a Kitartás és a Büszkeség szavak vannak tetoválva, csakhogy Maloofnak nincs tetoválása.

Relotiust múlt héten hívta magához rovatvezetője, és közölte: már nem hisz neki. Az újságíró ezután megtört, és múlt csütörtökön felettesei előtt elmondott mindent, vagy legalábbis ezt állítja. Amikor egy sztorihoz érdekes embereket, információkat talált, akkor a valóságot írta, de ha elakadt, kitalált dolgokat – vallotta be.

In einer kleinen Stadt

Tavaly márciusban jelent meg „In einer kleinen Stadt” (Egy kisvárosban) című cikke, amelynek azzal a szándékkal vágott neki, hogy Donald Trump elnökségének első hónapjait a választói, a vidéki amerikaiak szemszögéből értékeljék. Az elképzelés az volt, hogy a minnesotai Fergus Falls kisváros lakói között tölt el egy időt, hogy jobban megértse őket.

A terv azonban kisiklott, Relotius nem talált olyan embereket, akiken keresztül értelmezni lehet a Trump-jelenséget. Emaileket küldött haza kollégáinak arról, hogy elakadt a történetben. A helyzettel, amibe került, minden újságíró találkozott: a jó ötletből nem lehet érdekes sztorit kerekíteni, ilyenkor dönteni kell, hogy kitalál valami mást, vagy hazamegy. Relotius azonban

nem akarta elfogadni a kudarcot, utólag bevallotta feletteseinek, hogy kényszert érzett arra, hogy véghezvigye, amit kitalált.

A Fergus Fallsról szóló cikk felütését az adja, hogy a település határában lévő üdvözlőtábla után egy másik, feleakkora, de feltűnő tábla látható azzal a szöveggel, hogy „Mexikóiaknak tilos a belépés”. De ez a tábla csak Relotius képzeletében létezik. Azt is írta, hogy a helyi középiskola diákjai feladatul kapták, hogy rajzolják le, ki számukra az amerikai álom megtestesítője. A cikk szerint egyetlen nő sem szerepelt a rajzokon, egy diák Barack Obamát, ketten John D. Rockefellert rajzolták le, a többiek pedig Donald Trumpot.

De ez is csak kitalált jelenet. Valójában maga sem hitt abban, amit leírt, tudta, hogy meghamisítja a valóságot, de internetes források felhasználásával ezt nagyon valóságosnak tűnően tehette. A történetek elemei valahol, valamilyen formában megtörténtek, ezért tűnhettek valóságosnak.

Die letzte Zeugin

Idén márciusban jelent meg „Die letzte Zeugin” (Az utolsó szemtanú) című cikke, amely egy amerikai nőről szól, aki tanúként vesz részt egy kivégzésen, mert az amerikai törvények előírják, hogy a halálos ítélet végrehajtása civil tanú jelenlétében történjen. Relotius szerint a nő nem akarta felfedni valódi nevét, ezért szerepel Gayle Gladdis álnéven.

A történet Gladdis missouri-i házánál kezdődik, ahonnan Texasba utazik, hogy megnézze egy számára ismeretlen ember halálát. Az érzékeny portréból úgy tűnik, mintha a riporter sok időt töltött volna alanyával. Olyan részletekbe megy, mint: Gladdis a buszon a jobb első ülésre ült, mert rosszul lesz a hosszú buszutakon, vagy: mély lélegzetet vett, és az ölében egymásnak feszítette ökleit, olyan erősen, hogy az ujjai kifehéredtek.

Relotius bevallotta, hogy története főszereplőjével egyszer beszélt húsz percet a kivégzés helyszíne előtt. Soha nem járt a házánál, és kitalálta életrajzát is, ami szerint a férje korán elhunyt rákban, rendőr fia és négyéves unokája pedig szemtanúja volt egy benzinkút kirablásának. Soha nem kísérte el semmilyen texasi buszútra, és azt sem tudja, hogy rosszul lesz-e a hosszú utakon. Épp ezek a részletek adták az ötoldalas, kitalált cikk erejét.

A tényellenőrzésért felelős munkatársak gyanúját segített elaltatni az a fotó, amit Relotius maga csinált a börtön előtt a nőről. A cikkben szereplő kivégzés helyszíne és dátuma is megfelel a valóságnak.

Félt a kudarctól

Relotiusról azt írta a lap: szerény, zárkózott, de udvarias és figyelmes embernek tűnt, aki néha talán túl komolyan is viselkedett. Harmincéves sem volt, amikor szabadúszóként a Der Spiegelhez érkezett, majd egyre szorosabbra fűzték vele a kapcsolatot. Lelkesen jegyzetelt, megfogadta felettesei tanácsait, segített a gyakornokoknak, és időről időre nagy sztorikkal állt elő, amiket élvezetesen írt meg.

Felettesei kérdésére, hogy élvezte-e a hamisítást, megrázta a fejét. Azt mondta, utálta magát ilyenkor, és mélyen szégyelli magát, miután rájött, hogy ártott környezetének.

Beteg vagyok, és segítséget kell kérnem

– mondta. Azt állítja, nem a siker érdekében, hanem a kudarctól való félelmében hamisított.

A lap főszerkesztője és helyettese azt írja, Relotius úgy érezte, nem érik be tőle „csak” jó vagy nagyon jó cikkekkel, azoknak tökéletesnek kell lenniük. Felettesei szerint ezt soha nem éreztették vele, de büszkék voltak a sikereire. Ő pedig nyomás alatt volt, hogy megismételje ezeket az eredményeket, és azt gondolta, hogy ezt csak hamisítással tudja elérni.

Leszögezik, hogy a legtöbb újságíró tisztességesen dolgozik. Az ügy feltárásával megbízott bizottságnak meg kell találnia a cikkek valódiságát ellenőrző rendszer hiányosságait, és javaslatot tenni azok befoltozására, de ez nem fajulhat az újságírók elleni kémkedéssé – írják.

Tanzániai kaktuszok

Az ügy kapcsán a Der Spiegel írt arról is, hogy hatalmas,

hatvanfős tényellenőrző részleg felügyeli, hogy minden leírt szó és szám megfeleljen a valóságnak. Ezt a „fake news” idejében különösen fontosnak tartják.

A részleg minden ellenőrizhető ténynek utánanéz, például ha valaki azt írja, hogy Tanzániában az út szélén kaktuszok vannak, akkor megnézik, hogy vannak-e egyáltalán kaktuszok Tanzániában, vagy ha leírják egy cikkben, hogy „2016. február 16-án, egy hideg napon Münchenben…”, akkor ellenőrzik, hogy milyen idő volt aznap.

A részleg munkatársai minden változtatást megbeszélnek az újságíróval, a kifogásolt részeket töröltetik, és megjelölik azokat a tényeket, amelyek ellenőrzésére nem volt lehetőség. Mindez az újságírók érdeke, őket védi a tévedésektől és a jogi vitáktól. Azt azonban nem képes ez a részleg sem ellenőrizni, aminek a riporter volt az egyetlen szem- és fültanúja. Relotius ezt ügyesen kihasználta, visszaélt a bizalommal, és még fel is használta a dokumentációs részleget arra, hogy hitelesebbnek tűnjenek a cikkei.

A főszerkesztő és helyettese azt írják: a hitelességükért küzdenek, és dühösek azért, hogy Relotius munkatársainak és az olvasóknak is csalódást okozott. De volt kollégájukban – aki vasárnap kipakolta irodáját, hétfőn pedig felmondott – nem ellenséget, hanem mentálisan segítségre szoruló embert látnak, és sajnálják őt.

Miközben a Der Spiegel hitelességébe vetett bizalmat nyilvánvalóan megtépázza az eset, fontos, hogy azokkal a szerkesztőségekkel szemben, ahol a mindennapi gyakorlat része az álhírek terjesztése, a német lap maga járt elöl az eset feltárásában és nyilvánosságra hozatalában. Ígéretük szerint a Relotius-ügyet vizsgáló bizottság munkájának eredménye is nyilvános lesz.

(A Der Spiegel saját beszámolói nyomán: SPIEGEL legt Betrugsfall im eigenen Haus offen, Wie das SPIEGEL-Sicherungssystem an Grenzen stieß, Wir haben sehr viele Fragen an uns selbst; kiemelt fotó: Kay Nietfeld/dpa/AFP)

(SBG Buddha - VilagHelyzete.com)

Kapcsolódó korábbi VilagHelyzete és Alternatív Hírek Cikkek: