Foreign Policy: "Atomalku után - Tanulni kellene a versailles-i béke kudarcából"

Utoljára a történelem legpusztítóbb háborújához vezetett, amikor Amerika kilépett egy nemzetközi biztonsági egyezményből – írja Jeremi Suri a Foreign Policy oldalán.

Suri szerint Donald Trump egyoldalú visszalépése az iráni nukleárisenergia-termelést szabályozó megállapodásából szembe megy az amerikai diplomácia hagyományaival, és felidéz egy korábbi, rossz emlékű precedenst is: a versailles-i béke felmondását.

Az Egyesült Államok nevéhez sok nemzetközi diplomáciai egyezmény sikere kötődik a 20. század során, közülük a legtartósabbaké is, mint a washingtoni haditengerészeti szerződés (1922), a Bretton Woods-i rendszer (1944), az ENSZ Alapokmánya (1945), az Észak-atlanti Szerződés (NATO, 1949), vagy a Helsinki záróokmány (1975).

Ezek mind olyan megállapodások, amelyek hosszú távú és nemzetközi szintű eredményt hozott különböző érdekekkel bíró felek békés együttműködése érdekében, és az Egyesült Államok kitartó tárgyalásai vagy erőfeszítései nélkül nem jöttek volna létre – így hozva létre a ma ismert liberális világ kereteit, amely lehetővé teszi kapitalizmust és demokrácia intézményét.

Erre a sorozatra egyedül a versailles-i béke vet árnyékot.

Theodore Roosevelt I. világháború előtti elképzeléseire építve Wilson elnök egy olyan nemzetközi megállapodáson dolgozott, amely a „Nagy Háború” utáni világban a Népszövetség felállítása révén hosszú távra biztosíthatja a békét.

Ennek az álomnak az amerikai szenátus vetett véget, amikor republikánus és demokrata honatyák összefogása rövidlátó módon politikailag kifizetődőbbnek tartotta a távolságtartást a korábbi hadviselő felektől, és ezért a belépés ellen szavazott.

Az amerikai izolációs politika pedig megfosztotta legitimitásától a versailles-i megegyezést:
Ki tartott volna ki mellette, ha a világ egyik vezető hatalma kihátrál mögüle?

Hiába fogadta el a nemzetközi diplomácia a döntés mögött álló belpolitikai okokat, a bélyeg megmaradt: az Egyesült Államok elveszítette a „megbízható partner” címét, és más nagyhatalmakat is felbiztatott egyoldalú megállapodásokra – sőt, a versailles-i béke kritikájára is, minthogy 1922-ben Németország és a Szovjetunió ezzel igazolta Kelet-Európával való katonai és pénzügyi együttműködését, amely megerősítette mindkét kormányt, és megsértette az egyezmény pontjait.

Ezek a konfliktus irányába mutató folyamatok viszont hiába sértették az USA érdekeit:
a Népszövetségből kimaradva, szövetségesek nélkül nem volt elég súlya, például az expanzív Japán elleni gazdasági szankcióknak sem lehetett elég eredményes.

A multilaterális egyezmények súlyának csökkenésével a békéltetés maradhatott csupán a közös nemzetközi nevező. Franklin D. Roosevelt már felismerte, ez a politika hozzájárult ahhoz, hogy még az I. világháborúnál is rémesebb helyzet alakuljon ki. Ezért írta alá az Egyesült Államok háborúba lépése előtt az Atlanti Chartát.

A világháború, majd a hidegháború győzelme a multilaterális politika sikerét támasztotta alá, és bár azóta is kritizáltak amerikai elnökök közös megállapodásokat, mint Reagan tette a SALT II vagy a Panama Csatorna kapcsán, belátva a nemzetközi együttműködés és a szavatartás fontosságát, a világ domináns hatalmaként mindeddig nem jutottak el bármilyen egyezményből való kilépésig.

Mára megváltozott a helyzet:

9/11 óta az Egyesült Államok katonai egyedülállósága megkérdőjeleződött, a kínai gazdaság már jobban előnyére tudja fordítani a globális kapitalista rendszert, mint az amerikai, és a 2003-as iraki invázió óta Washington egyre több szövetségesétől szigetelődik el, saját maga hágva át annak a liberális és nemzetközi rendnek a határait, amelynek kialakításában kulcsszerepet játszott.

Az iráni atomegyezmény felmondása nyomán pedig Versailles után újra felmerül a kérdés a nemzetközi diplomácia világában:

Vajon az Egyesült Államok betartja-e az segítségével létrejött és általa támogatott egyéb biztonsági megállapodásokat – akár csak a NATO-val kezdve…?

Forrás: Foreign Policy / Danube Institute

Kapcsolódó VilagHelyzete és Alternatív Hírek Cikkek:

Paul Craig Roberts: "Világháborúra játszanak a nyugati hatalmak?" Miről szólnak a az elmúlt hét eseményei? Nézzük sorban!

Globális hadviselés - Irán van az USA-Izrael és a NATO célkeresztjében a III.világháborúra készülődve - Hatalmas átfogó elemzés a Global Research oldaláról magyarul

20 ok Irán megtámadása ellen..., de ki valójában a Farkas és ki a Bárány? Az iráni elnök hatalmas beszéde az ENSZ-ben Palesztina kapcsán!

(SBG Buddha - VilagHelyzete.com)